4. fejezet ~ A fa alatt

Fél ötkor már készen állva bámulom magam a tükörbe. Amennyire tudtam, kicsinosítottam magam, de ez persze nem ilyen egyszerű. Ruháim nagyja inkább itthoni, aligha akad egy-két szebb darab. Anya ruháit meg se nézem, azok úgy is két számmal nagyobbak, mind leesnek rólam.

Sminkelni ritkán szoktam magam, most is csak épphogy van rajtam valami.

Nem is értem miért készülődök ennyire, hisz ez csak egy találkozó lesz a sok közül a fa alatt. Mégis izgulok. Biztos csak azért, mert évek óta nem láttam… vagy, mert sejtelmem sincs, mi az ajándékom.

Ezen töröm egész nap a fejem. Már többször is eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha bevallaná az érzéseit, de csekély esélyt se látok erre a valóságban. Hisz nincsenek is olyasféle érzelmei, mint nekem. Vagyis felém biztos nincs.

Elindulok. Lassan, de biztosan. Mire a dombhoz érek, amin van a fa, az óra eléri az ötöt. Felbaktatok rajta, Yonghwa pedig alatta tevékenykedik.

- Hát te? Azt mondtam hatra gyere. Vagy máris annyi van? – lepődik meg.

- Nem. Jaj, ne haragudj, de azt hittem ötöt mondtál.

- Hát, most már akkor nem küldelek vissza. Igaz, a fát még fel akartam díszíteni pár gyertyával… - mutat a tölgy tövében lévő kicsi, virágokkal feldíszített befőttesüvegekre, melyek mindegyikében ott lapult egy-egy apró mécses.

- Segítek meggyújtani őket. – átveszem tőle a gyufát.

Ő felmászik ügyesen a fára és egyesével adogatom fel neki a lámpásokat. Miután az utolsót is felakasztotta, leugrik a legalsó ágról pontosan elém. Egyszerre nézünk fel a csodás munkánkra.

- Tényleg jó ötlet volt. Nagyon szép. – egy apró mosolyt eresztek felé.

- El is kezdett sötétedni. Ha esetleg nem lesz elég, hoztam zseblámpákat. – felemeli a súlyos hátizsákját.

- Mi van még abban? Nem úgy néz ki, mint amiben csak lámpák lennének.

- Hát, hoztam egy kis kaját is, az ajándékod is benne van, meg pár dolog, amiket meg szeretnék neked mutatni. De először is, még mielőtt bármibe is belefognánk! – átölel. Nagyon szorosan.

Én megilletődve állok, megmoccanni se merek, de aztán kapcsolok, hogy viszonoznom kéne, ezért derekára helyezem mindkét kezem.

- Amúgy még van valami.

Jesszusom, mennyi mindennel akar engem elárasztani Jung Yonghwa? Még a végén a bőség zavarában fogok megőrülni.

- Akkor lassan elkezdhetnéd adagolni a meglepetéseket, mert elég hosszúvá tetted a sort.

- Tudom!

- Yonghwa, még van nap! Elég, ha ma csak egy valamit kapok, bár hogy őszinte legyek, nekem ez az ölelés is bőven elég lenne mára.

- Ugyan már. Te vagy a legjobb barátnőm! Még jó, hogy ennyi mindent adok neked. Amúgy is, tudom, hogyha te lennél az én helyzetemben és én a tiédbe, te ugyanezt tennéd velem.

Belegondolok, milyen lenne városba élni, milyen lenne gazdagnak lenni és híresnek. Hát, jó lenne… És valóban, én is ugyanezt tenném Yonghwával.

- Először is, ülj le.

Kinyújtott lábbal a fának nekidőlve foglalok helyet. Ő kitúr valamit a fekete hátizsákból és háta mögé rejti.

Izgatottan felcsillannak szemeim, de Yonghwa nagyon takargatja. Egész közel ül mellém, aztán egyszer csak előrántja a dobozt.

Kinyitom és egy csillogó medál fogad. Még gyönyörű nyaklánc is van hozzá. Óvatosan kiemelem a dobozkából, hogy jobban szemügyre tudjam venni.

- Nyisd ki. – utasítja.

Kinyitom az ovális alakú medált, benne egy fényképpel. Ő van rajta.

- Ezt azért, hogy akkor is veled legyek, amikor nem. – olyan boldogan veszi át tőlem a nyakláncot, hogy még egy kis reményt is adok annak, amiről álmodoztam egészen idáig. – Várj, felteszem neked.

Megfordulok, hogy fel tudja rakni.

- Hogy tetszik?

- Imádom! – még mindig csak a képet nézem. – Annyira jó ez a fotó rólad!

- A fiúk mondták, hogy ezt rakjam bele.

- A kik? – kérdezem.

- Azt hiszem, eljött azaz idő, hogy megismerd a CN BLUE-t.

- A mit? – értetlenkedem.

- Az együttest, amiben játszok!

- Áhh! Hát akkor úgy mond!

Megint beletúr a táskába és kiemel valamiféle könyvecskét.

- Hát ez?

- Az első albumunk. A Bluetory.

Kezembe veszem a vékonyka könyvet és kinyitom a CD-nél. Úgy nézem, mintha az valamiféle drága és régi dolog lenne.

- A fotókat meg se nézed?

- Hm? Ja, hogy az is van?

- Szerinted miért adjuk ki könyvbe? – szélesre húzza száját. – Na, most szépen megtanulod a tagokat. Nem lesz nehéz, csak négyen vagyunk.

Vállamra hajtja fejét, hogy jobban lássa a képeket és úgy mutat rá a fiúkra. Bár oda vannak írva a nevek, így is többször kell átmennem rajtuk, mire megjegyzem őket.

- Nagyon aranyos társaid vannak. Vagyis így képről.

- Inkább idióták. Persze imádom őket, de folyton hülyülnek. Velük is élek, azért, néha már kicsit sok. Most jobban is örülök, hogy itt vagyok. Végre kicsit kikapcsolódhatok, végre kicsit… egymagam lehetek.

De ez nem igaz. Hisz én folyton itt vagyok vele. Lehet kéne hagynom pár napot egyedül. A holnapot még vele töltöm, hisz neki lesz a szülinapja, viszont a szombatot arra szentelem, hogy elkerüljem.