- Mit keresel itt? – feltápászkodom az ágyon, hogy jobban
szemügyre vehessem.
- Anyukád beengedett. Amúgy már fél órával ezelőtt be
akartam jönni, de remélem tudod, hogy anyukád nagyon sokat tud faggatni. –
feláll a székről és odabattyog az ágyhoz, amire óvatosan leül. Egész közel
hozzám.
- Szeret téged. Neki is hiányoztál ám.
- Ez kedves tőle. Nekem is hiányoztak már azok a napok,
amikor kint ültünk az asztalnál mi hárman és naphosszakat meséltünk egymásnak.
Ma is csináljuk ezt! – javasolja.
- Oké, de nem biztos, hogy ráér Omma. Mióta Appa kétszer
annyit dolgozik a rizsföldeken, azóta több házimunkája lett anyunak is.
Próbálok neki segíteni, de nem egyszerű. Vannak dolgok, amiket még nem tudok
elvégezni, mert nem értek hozzá. Hiába tanulgatom, akkor sem lesz olyan jó,
mint Omma munkája.
- Ígérem, ebben a két hétben segíteni fogok mindenbe.
- YongHwa, te nem azért jöttél, hogy nekünk segíts, hanem
hogy kipihend magad. Semmi szükség nincsen a segítségedre.
- Ti vagytok a második családom. Olyan vagy, mintha a
húgom lennél. És akkor ne vegyem ki a részemet a házimunkába? És az olyan
dolgok, mint a favágás? Nem nőknek való munka.
- Appának még arra se volt ideje. Pedig már nem ártana
elkezdeni télire gyűjteni a fát. – vallom be. – Jól van, segíthetsz, de csak a
faaprításban. – kezet nyújtok neki, amit elfogad.
- Mikor kezdjek?
- Ne most. Ma még pihenj, hosszú utad volt tegnap.
- Annyira nem, de rendben. Ma csak beszélgessünk. –
hanyatt fekszik az ágyamon, a plafont nézi. Én is ledőlök mellé, fejünk búbja
összeér.
Oldalra tekint, a falakat, vagyis a rajzaimat is alaposan
megnézi.
- Szépek a rajzaid. Kit rajzolsz le folyton? – kérdezi.
Elpirulok, ezért direkt nem nézek rá. Most adom áldását
az Úrnak, hogy nem láthatja az arcomat.
- Egy fiút. Valamiért folyton Őt rajzolom le.
- Azt látom. – halkan nevet. – De nagyon szépek.
- Köszönöm. Te még szoktál rajzolni?
- Hébe-hóba. Nagyon kevés időm van, de persze, ha a
fiúkkal végre van egy kis szabadnapom, akkor előkapom a ceruzát és a papírt.
- Gitározni is szoktál még?
- Kénytelen vagyok. Én vagyok a banda ritmusgitárosa.
Nincs olyan nap, amikor nem venném a kezembe, ha csak egy kis gyakorlásra is.
- Elhoztad? – felcsillan a szemem.
- Igen, leraktam otthon, de ha gondolod, majd átugrok
érte délután.
- Hány óra van most?
- Mmm… - előveszi a mobilját és megnézi rajta az időt.
Ilyen telefont még nem is láttam. Nagyon vékony és nagy, és csak egy gomba van rajta. Alma díszíti a
hátulját. – Még csak fél tizenegy.
- Még csak? – hüledezem. – Mennyit aludtam én? Jesszusom!
- Sokáig, de kipihented végre magad.
- Igaz. Ki kéne mennem, segíteni anyunak a főzésben.
Nincs kedvem.
- Na, gyere. – felpattan és rángatni kezd. – Én is
segítek. Szeretek főzni.
- Jójó, megyek, csak ne rángass.
Kimegyünk együtt
a konyhába, ahol anya a zöldségeket aprítja. Félre lököm, hogy átvegyem a
helyét, de engem meg YongHwa lök arrébb.
- Majd én főzök. So Hee, te menj és csinálj valami mást.
Ajumma, kérem, pihenjen egy kicsit. Annyit dolgozik a ház körül.
- Hagyjatok csak, majd én megfőzök. – kizavar minket a
konyhából és magára zárja a helységet.
- Hát, innen is ki lettünk tiltva. – mondom.
- Uh, most jut eszembe, nekem valamit el kell intéznem.
Figyelj, So Hee. Most nem fogok ráérni, de a tegnap esti dolog még mindig áll.
Remélem emlékszel rá, mit mondtam.
Sarkon fordul és elhagyja az épületet. Valójában fogalmam
sincs, mit mondott tegnap este.
Visszafekszek az ágyamba és a rajzokat bámulom. Közben az
emlékezetemben kutatok, hátha beugrik valami. Nagyjából sikerül összeraknom a
képet, de akkor is, olyan, mintha csak egy álom lett volna.
Azt hiszem a fa alatt, de az időben nem vagyok biztos.
Mintha 5-öt mondott volna…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése