1. fejezet ~ Szülinap

 Megint eljött ez a nap is. Sose vártam igazán, talán még kis koromban, de minden megváltozott azóta. Nincs miért megünnepelnem, ez is csak egy olyan nap, mint a többi. Unalmas.

Az íróasztalom előtt ülök, a fehér papírra rávetül a szűrt fény, amely az ablakon át jön be. Kezembe egy 2B-s, hegyesre kihegyezett ceruza, egy radír a másikban. Unalmasan vonogatom a rajzeszközt a lapon, egyelőre még magam se tudom, mit ábrázol. Egy-két vonás, és készen vannak az arcvonalak. Sejthettem volna, hogy megint Őt fogom leábrázolni. Fogalmam sincs, hogy hányszor is rajzoltam már le Őt, de a falam tele van tapétázva rajzaimmal. Mindegyiken ez a bizonyos személy szerepel, kivéve egyet, amit tőle kaptam. Engem rajzolt le.

Nincs nap, amikor nem rá gondolnék. Mióta elment, lassan 2005 óta, azt kívánom minden egyes szülinapomon, hogy látogasson vissza. Ez eddig minden nyáron teljesült. Bár csak két hétre maradt, kiélveztük a helyzetet és folyton együtt hülyültünk. A rizsföldeken szaladgáltunk, rajzolgattunk, és fát másztunk. Gyerekesen viselkedtünk. Persze voltak komolyabb pillanataink is, amikor a legmagasabb fa tövében letelepedtünk, és a naplementét bámultuk. Akkor iszonyat jóízűeket tudtunk beszélgetni. Én ölében feküdtem, míg Ő a fának támaszkodva mesélte városi életének vicces sztorijait. Ez volt utoljára. Így váltunk el egymástól, a fa alatt pontosan két éve. Ködös emlékek maradtak csak fent erről a pillanatról, de jól emlékszem, hogy én keservesen sírva bújok hozzá, dzsekijét szorongatva. Én nem láttam arcát, csak miután elengedtem. Abban viszont biztos vagyok, hogy Ő is sírt.

Tavaly már hiába kívántam Június 20.-án, hogy jöjjön ezen a nyáron is. A találkozás elmaradt. A szülei sem tudták, hogy vajon miért, pedig faggattam őket. Anyja szíve is fájt, amiért fogalma sincs fia honlétéről, de ebben a faluban nem lehet túlságosan jól fogni a térerőt. Nem mindenki teheti meg azt sem, hogy mobil telefonja legyen. Nekem van egy ősrégi, de nem tudom használni térerő hiány miatt. Pedig már megpróbálkoztam hívni vele Yonghwat. Nem sok sikerrel.

Sok hátránya van, amiért egy faluban lakok, de valahogy nem vágyok a városi életre se. Ha már 19 évet kihúztam itt, talán már az egész életemet le tudom itt élni.

- So Hee gyere, megjöttek a mamáék. – nyit be édesanyám a szobámba. Összerezzenek érkezésére. – Csak nem megijesztettelek? – kuncog.

- De.

- Mi szépet rajzolsz? – mellém lép, hogy jobban megnézze a papírra vetett vonásokat, de elrejtem előle. - Nem nézhetem meg? – ráncolja homlokát.

- Sajnálom Omma. – elszégyellem magam és megmutatom neki a rajzot.

- Ez gyönyörű. Csak nem Jung Yong Hwa? – mosoly jelenik meg fiatalos arcán.

- De. – kissé kipirulok. – Már megint.

- A tudatalattidba beleégett minden egyes vonása. Te fülig szerelmes vagy.

- Yaa! Nem is. – csattanok fel.

- Akkor miért van a szobád tele az Ő képeivel? – mutat körbe.

- Fogalmam sincs. De mindegy is. Már soha többet nem láthatom.

- Lányom, csak tavaly nem jött el.

- Két éve nem láttam.

- Ki tudja? Lehet, ebben az évben eljön. Mégiscsak ez a szülőföldje. Itt él a családja. Egyszer vissza kell jönnie. És szerintem miattad is visszalátogat. Te vagy/voltál neki a legjobb barátnője.

- Tudom. De ez nem jelent semmit. Ha új életet kezdett, akkor mindezeket elfelejtette.

- YongHwa nem ilyen. – zárja le anya.

- Na, hol a szülinapos? – nyit ránk öreganyám a szokásos öreges megjátszásával. Már vagy milliószor megmondtam neki, hogy nem kell ekkora dobra verni a tényt, hogy szülinapom van. Ő is jól tudja, de még mindig úgy akar kezelni, mint egy hét évest.

- Itt. – szorosan átölelem.

- Mekkora vagy már, te atya ég. – néz fel rám. – Édesem, itt az ajándékod. Remélem, tetszik majd. – nyújt át egy kis szatyrot. Nem nézem meg egyből, csak leteszem az ágyamra, majd kimegyek az étkezőbe, hogy öregapámat is köszöntsem.

- Lányom, kérlek, hozd az asztalhoz a levest.

Engedelmeskedek anyámnak.

Nekiállunk enni, aztán kibontom az ajándékokat. Igazából nem túl értékes dolgokat kaptam, de már megszoktam. Ennek is örülök.

Sok csoki, pár ceruza, csattok, amiket gyűjtök és rendszerességgel hordok is és egy gyűrű a mamától.

- Ez még az én dédanyámé volt. Gyönyörű darab. Igazi arany. – mutat rá az árulkodó névjegyére.

- Ha most nem haragszotok, mi elmennénk. – ál fel az asztaltól papám.

- Hova siettek? – maradásra inti nagyszüleimet.

- Nem, valóban mennünk kell. Mindjárt vihar.

Igaza van öregemnek.

- Még egyszer boldog szülinapot aranyom.

Mindkettejüktől kapok egy búcsú puszit, aztán elmennek.

Pár órával később tényleg rendesen rázendít az ég. Szüleim elmentek lefeküdni, de én nem tudok aludni, ezért kitelepszek az étkezőbe. Egy olajlámpást meggyújtok és folytatom az elkezdett rajzomat. Valószínűleg megint rontom a szememet, de annyira be akarom fejezni.

Hirtelen egy nagyot dörren, amire a ceruza megcsusszan ezzel elrontva a műalkotást.

- Basszus. – megpróbálom kiradírozni, de eléggé rányomtam.

Szorgosan radírozgatok, amikor koppanást hallok a fán. Szívem hevesen dobog.

- Biztos csak az eső. – nyugtázom, de legbelül reszketek.

Megint kopognak. Ez most már biztos, hogy egy ember. Odaosonok az ablakhoz, hogy rálássak a tornácra, de nem látok senkit.

Pedig megint kopogtatnak az ajtón. Remegve, csendben, már amennyire csendbe tudok maradni, oda libbenek az ajtóhoz. Szívem torkomban dobok. Szerintem még a jövevény is hallja odakint a viharban hogy, hogy ver a szívem.

Úgy döntök, hogy nem nyitok ajtót. Visszasétálok a székhez, de megint koppintanak az ajtón. Egymás után többször is. A feszültséget egy mély lélegzettel kifújom, erőt veszek magamon, és kinyitom.