2. fejezet ~ Visszajött.

   

Először megijedek, mert egy magas férfi áll előttem, arcát eltakarja egy fekete karimás kalap.

Megdöntöm a fejem jobbra, hogy a kalap alá nézzek, és egyszeriben felsikkanok. Szökkenek párat, aztán a jövevény nyakába vetem magam.

Zokogok a boldogságtól, megállíthatatlanul csorognak le a könnyek arcomon.

Csendben öleljük még egymást vagy öt percig, aztán eltol magától, hogy végig mérhessen.

- Sokat nőttél két év alatt. – állapítja meg, mint sokan mások.

Leemelem fejéről a sapkát, hogy én is szemügyre vehessem arcát. Ő viszont semmit nem változott.

- Te ugyanolyan vagy, mint azelőtt. Csak a hajad más egy kicsit. – egy tincset ujjam köré csavarok.

Hátrébb lépek, hogy át tudja lépni a küszöböt. Behajtom mögötte az ajtót, de szemeink megállhatatlanul fürkészik egymást.

- És, mi újság veled? 

- Megvagyok. – szinte csak tátogok. Még mindig nem tudom felfogni, amit látok. – És veled?

- Ugyanez. – óvatosan kihúz egy széket és leül rá. Én is így teszek, egyik lábamat magam alá gyűröm, térdemen pihentetem kezemet.

- Milyen a város? – próbálom akadozó beszélgetésünket folyékonnyá alakítani. Valami miatt már nem vagyunk olyanok, mint régen.

- Zsúfolt. És a falu?

- Az ellentétje. Mellesleg unalmas. Szüleid örültek?

- Még nem voltam náluk. Most értem ide.

Szívem bever, akadozva tudok csak levegőt venni. – YongHwa. Nagyon hiányoztál. – vallom be félősen.

- Te is nekem. – közelebb csúszik hozzám, hogy át tudjon ölelni. – Boldog szülinapot.

Átnyújt egy csokor vörös rózsát, amit eddig nem is vettem észre. Elveszem tőle és ölembe fektetem a virágot.

- Gyönyörűek. – megint elpityeredek, de gyorsan le is törlöm a könnycseppet.

- Pont olyanok, mint te. – gyengéden végig simítja kézfejét arcomon.

Csend ülepszik le az étkezőbe. Kínosan nagy csend.

- Meddig… - megállok, mert már ő is nyitotta száját szólásra.

Elnevetjük magunkat.

- Mond csak előbb te. – udvariasan átengedi nekem a helyet.

- Meddig maradsz?

- 2 hétig. Most én jövök. Valamit be kell neked vallanom.

Kíváncsian előre dőlök, hogy jobban halljam halk szavait.

- Én… - kezd bele. Egy hatalmasat nyel és folytatja: - …, én a városban, nos elmentem egy Entertainmenthez. Mikor 2009-ben itthon voltam, nem akartam neked mondani. Miután elmentem innen, egyenesen Japánba mentünk tanulni a társaimmal. Tavaly ezért se jöttem haza. Túl sok volt a munkálat. Forgatáson is voltam, közben a bandát is vinnem kellett tovább… - feszültnek látom. Vajon fél a reakciómtól? Valójában még én se tudom, erre mit reagáljak. -… és, én sajnálom. El akartam neked mondani már régebben, de nem láttam értelmét.

Magamba fordulok. Ezt még át kell gondolnom.

- Mondj valamit, kérlek. – emeli fel fejemet az államnál fogva.

- Hát… én… Gratulálok a sok sikeredhez. – elszorult szívvel tekintek csillogó íriszeibe.

Elmosolyodik. Jól tudja, hogy valójában nem ezt gondolom, csak félek kimondani az érzéseimet. Nagyon jól ismer ahhoz, hogy megállapítsa, mikor mondok igazat, mikor nem, mikor beszélek a valódi érzéseimről és mikor nem.

Megborzolja a hajamat.  – Köszönöm. Te hogy állsz? Jársz még suliba? Vagy van munkád?

Akaratlanul is elnevetem magam, pedig szomorú ténnyel állunk szemben. - Munkám? Höh, te is jól tudod, hogy itt nincs mit dolgozni. Nincs kinek dolgozni. Itt senkinek sincs pénze.

- Megsúgok neked valamit. – fülemhez hajol, arcunk közt csak pár milliméter van. – Dolgozhatsz anyuéknál, persze csak titokban. Senki sem sejti, hogy a fiúkból mi lett, így azt sem tudják, hogy jóval több pénz van a háznál, mint bárki másnál. – Nekidől a szék háttámlájának. – Benne vagy?

- Esetleg. Még meglátom. – vonogatom a vállam.

- Oké. Erre még visszatérünk. Hoztam neked ajándékot.

- Még?

- Csak nem gondolod, hogy a 19. Szülinapodon csak egy rózsát hozok.

- Hát ez nem egy darab rózsa. – nevetek az orrom alatt.

- Haha. Tudod, hogy értem. Amúgy még nem adom neked oda. Holnap gyere 6-kor a nagy fa alá. Én most elmegyek, nem akarom, hogy felébresszem Ommáékat. Remélem, még ébren vannak. – feláll a székről. Szépen visszatolja az asztal alá, aztán felhúz, hogy magához tudjon szorítani. – Legyen további szép estéd So Hee. – váratlanul megpuszilja a homlokomat.

- Jó éjszakát YongHwa. – karjaimmal még szorosabbá fogom az ölelést, majd elengedem. Kinyitom neki az ajtót, de Ő egy percig tétovázik előttem. Mintha akart volna nekem mondani valamit, de meggondolta magát. Mindegy, talán később elmondja.

Lelép a tornácról, egyenesen bele a szakadó esőbe. Az ajtófélfának nekidőlve bámulom, ahogy beszáll a kocsijába és kihajt az udvarunkból. Még integetek is neki, bár kétlem, hogy bármit is lát, mert az eső függönyként zuhan az égből.

Amint teljesen eltűntek a fények, bezárkózom és becsoszogok a fürdőbe. Megmosom az arcomat és a fogamat. Olyan vagyok, mint egy holtkóros, cselekszek, de nem gondolkodok. Fáradtan dőlök be az ágyamba.

  Másnap ugyanabban a pózban is kelek fel, amiben elaludtam. A nyakam beállt, végtagjaim teljesen el vannak ernyedve.

- Már azt hittem, sose kelsz fel. – ismerős hang cseng a fülembe.

Az íróasztalom felé kapom a fejem, ahol kényelmesen, elterpeszkedve bámul Jung YongHwa.

Szóval nem álmodtam. Tényleg visszajött.