4. fejezet ~ A fa alatt

Fél ötkor már készen állva bámulom magam a tükörbe. Amennyire tudtam, kicsinosítottam magam, de ez persze nem ilyen egyszerű. Ruháim nagyja inkább itthoni, aligha akad egy-két szebb darab. Anya ruháit meg se nézem, azok úgy is két számmal nagyobbak, mind leesnek rólam.

Sminkelni ritkán szoktam magam, most is csak épphogy van rajtam valami.

Nem is értem miért készülődök ennyire, hisz ez csak egy találkozó lesz a sok közül a fa alatt. Mégis izgulok. Biztos csak azért, mert évek óta nem láttam… vagy, mert sejtelmem sincs, mi az ajándékom.

Ezen töröm egész nap a fejem. Már többször is eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha bevallaná az érzéseit, de csekély esélyt se látok erre a valóságban. Hisz nincsenek is olyasféle érzelmei, mint nekem. Vagyis felém biztos nincs.

Elindulok. Lassan, de biztosan. Mire a dombhoz érek, amin van a fa, az óra eléri az ötöt. Felbaktatok rajta, Yonghwa pedig alatta tevékenykedik.

- Hát te? Azt mondtam hatra gyere. Vagy máris annyi van? – lepődik meg.

- Nem. Jaj, ne haragudj, de azt hittem ötöt mondtál.

- Hát, most már akkor nem küldelek vissza. Igaz, a fát még fel akartam díszíteni pár gyertyával… - mutat a tölgy tövében lévő kicsi, virágokkal feldíszített befőttesüvegekre, melyek mindegyikében ott lapult egy-egy apró mécses.

- Segítek meggyújtani őket. – átveszem tőle a gyufát.

Ő felmászik ügyesen a fára és egyesével adogatom fel neki a lámpásokat. Miután az utolsót is felakasztotta, leugrik a legalsó ágról pontosan elém. Egyszerre nézünk fel a csodás munkánkra.

- Tényleg jó ötlet volt. Nagyon szép. – egy apró mosolyt eresztek felé.

- El is kezdett sötétedni. Ha esetleg nem lesz elég, hoztam zseblámpákat. – felemeli a súlyos hátizsákját.

- Mi van még abban? Nem úgy néz ki, mint amiben csak lámpák lennének.

- Hát, hoztam egy kis kaját is, az ajándékod is benne van, meg pár dolog, amiket meg szeretnék neked mutatni. De először is, még mielőtt bármibe is belefognánk! – átölel. Nagyon szorosan.

Én megilletődve állok, megmoccanni se merek, de aztán kapcsolok, hogy viszonoznom kéne, ezért derekára helyezem mindkét kezem.

- Amúgy még van valami.

Jesszusom, mennyi mindennel akar engem elárasztani Jung Yonghwa? Még a végén a bőség zavarában fogok megőrülni.

- Akkor lassan elkezdhetnéd adagolni a meglepetéseket, mert elég hosszúvá tetted a sort.

- Tudom!

- Yonghwa, még van nap! Elég, ha ma csak egy valamit kapok, bár hogy őszinte legyek, nekem ez az ölelés is bőven elég lenne mára.

- Ugyan már. Te vagy a legjobb barátnőm! Még jó, hogy ennyi mindent adok neked. Amúgy is, tudom, hogyha te lennél az én helyzetemben és én a tiédbe, te ugyanezt tennéd velem.

Belegondolok, milyen lenne városba élni, milyen lenne gazdagnak lenni és híresnek. Hát, jó lenne… És valóban, én is ugyanezt tenném Yonghwával.

- Először is, ülj le.

Kinyújtott lábbal a fának nekidőlve foglalok helyet. Ő kitúr valamit a fekete hátizsákból és háta mögé rejti.

Izgatottan felcsillannak szemeim, de Yonghwa nagyon takargatja. Egész közel ül mellém, aztán egyszer csak előrántja a dobozt.

Kinyitom és egy csillogó medál fogad. Még gyönyörű nyaklánc is van hozzá. Óvatosan kiemelem a dobozkából, hogy jobban szemügyre tudjam venni.

- Nyisd ki. – utasítja.

Kinyitom az ovális alakú medált, benne egy fényképpel. Ő van rajta.

- Ezt azért, hogy akkor is veled legyek, amikor nem. – olyan boldogan veszi át tőlem a nyakláncot, hogy még egy kis reményt is adok annak, amiről álmodoztam egészen idáig. – Várj, felteszem neked.

Megfordulok, hogy fel tudja rakni.

- Hogy tetszik?

- Imádom! – még mindig csak a képet nézem. – Annyira jó ez a fotó rólad!

- A fiúk mondták, hogy ezt rakjam bele.

- A kik? – kérdezem.

- Azt hiszem, eljött azaz idő, hogy megismerd a CN BLUE-t.

- A mit? – értetlenkedem.

- Az együttest, amiben játszok!

- Áhh! Hát akkor úgy mond!

Megint beletúr a táskába és kiemel valamiféle könyvecskét.

- Hát ez?

- Az első albumunk. A Bluetory.

Kezembe veszem a vékonyka könyvet és kinyitom a CD-nél. Úgy nézem, mintha az valamiféle drága és régi dolog lenne.

- A fotókat meg se nézed?

- Hm? Ja, hogy az is van?

- Szerinted miért adjuk ki könyvbe? – szélesre húzza száját. – Na, most szépen megtanulod a tagokat. Nem lesz nehéz, csak négyen vagyunk.

Vállamra hajtja fejét, hogy jobban lássa a képeket és úgy mutat rá a fiúkra. Bár oda vannak írva a nevek, így is többször kell átmennem rajtuk, mire megjegyzem őket.

- Nagyon aranyos társaid vannak. Vagyis így képről.

- Inkább idióták. Persze imádom őket, de folyton hülyülnek. Velük is élek, azért, néha már kicsit sok. Most jobban is örülök, hogy itt vagyok. Végre kicsit kikapcsolódhatok, végre kicsit… egymagam lehetek.

De ez nem igaz. Hisz én folyton itt vagyok vele. Lehet kéne hagynom pár napot egyedül. A holnapot még vele töltöm, hisz neki lesz a szülinapja, viszont a szombatot arra szentelem, hogy elkerüljem. 

3. fejezet ~ Segítség

- Mit keresel itt? – feltápászkodom az ágyon, hogy jobban szemügyre vehessem.

- Anyukád beengedett. Amúgy már fél órával ezelőtt be akartam jönni, de remélem tudod, hogy anyukád nagyon sokat tud faggatni. – feláll a székről és odabattyog az ágyhoz, amire óvatosan leül. Egész közel hozzám.

- Szeret téged. Neki is hiányoztál ám.

- Ez kedves tőle. Nekem is hiányoztak már azok a napok, amikor kint ültünk az asztalnál mi hárman és naphosszakat meséltünk egymásnak. Ma is csináljuk ezt! – javasolja.

- Oké, de nem biztos, hogy ráér Omma. Mióta Appa kétszer annyit dolgozik a rizsföldeken, azóta több házimunkája lett anyunak is. Próbálok neki segíteni, de nem egyszerű. Vannak dolgok, amiket még nem tudok elvégezni, mert nem értek hozzá. Hiába tanulgatom, akkor sem lesz olyan jó, mint Omma munkája.

- Ígérem, ebben a két hétben segíteni fogok mindenbe.

- YongHwa, te nem azért jöttél, hogy nekünk segíts, hanem hogy kipihend magad. Semmi szükség nincsen a segítségedre.

- Ti vagytok a második családom. Olyan vagy, mintha a húgom lennél. És akkor ne vegyem ki a részemet a házimunkába? És az olyan dolgok, mint a favágás? Nem nőknek való munka.

- Appának még arra se volt ideje. Pedig már nem ártana elkezdeni télire gyűjteni a fát. – vallom be. – Jól van, segíthetsz, de csak a faaprításban. – kezet nyújtok neki, amit elfogad.

- Mikor kezdjek?

- Ne most. Ma még pihenj, hosszú utad volt tegnap.

- Annyira nem, de rendben. Ma csak beszélgessünk. – hanyatt fekszik az ágyamon, a plafont nézi. Én is ledőlök mellé, fejünk búbja összeér.

Oldalra tekint, a falakat, vagyis a rajzaimat is alaposan megnézi.

- Szépek a rajzaid. Kit rajzolsz le folyton? – kérdezi.

Elpirulok, ezért direkt nem nézek rá. Most adom áldását az Úrnak, hogy nem láthatja az arcomat.

- Egy fiút. Valamiért folyton Őt rajzolom le.

- Azt látom. – halkan nevet. – De nagyon szépek.

- Köszönöm. Te még szoktál rajzolni?

- Hébe-hóba. Nagyon kevés időm van, de persze, ha a fiúkkal végre van egy kis szabadnapom, akkor előkapom a ceruzát és a papírt.

- Gitározni is szoktál még?

- Kénytelen vagyok. Én vagyok a banda ritmusgitárosa. Nincs olyan nap, amikor nem venném a kezembe, ha csak egy kis gyakorlásra is.

- Elhoztad? – felcsillan a szemem.

- Igen, leraktam otthon, de ha gondolod, majd átugrok érte délután.

- Hány óra van most?

- Mmm… - előveszi a mobilját és megnézi rajta az időt. Ilyen telefont még nem is láttam. Nagyon vékony és nagy, és csak egy gomba van rajta. Alma díszíti a hátulját. – Még csak fél tizenegy.

- Még csak? – hüledezem. – Mennyit aludtam én? Jesszusom!

- Sokáig, de kipihented végre magad.

- Igaz. Ki kéne mennem, segíteni anyunak a főzésben. Nincs kedvem.

- Na, gyere. – felpattan és rángatni kezd. – Én is segítek. Szeretek főzni.

- Jójó, megyek, csak ne rángass.

   Kimegyünk együtt a konyhába, ahol anya a zöldségeket aprítja. Félre lököm, hogy átvegyem a helyét, de engem meg YongHwa lök arrébb.

- Majd én főzök. So Hee, te menj és csinálj valami mást. Ajumma, kérem, pihenjen egy kicsit. Annyit dolgozik a ház körül.

- Hagyjatok csak, majd én megfőzök. – kizavar minket a konyhából és magára zárja a helységet.

- Hát, innen is ki lettünk tiltva. – mondom.

- Uh, most jut eszembe, nekem valamit el kell intéznem. Figyelj, So Hee. Most nem fogok ráérni, de a tegnap esti dolog még mindig áll. Remélem emlékszel rá, mit mondtam.

Sarkon fordul és elhagyja az épületet. Valójában fogalmam sincs, mit mondott tegnap este.

Visszafekszek az ágyamba és a rajzokat bámulom. Közben az emlékezetemben kutatok, hátha beugrik valami. Nagyjából sikerül összeraknom a képet, de akkor is, olyan, mintha csak egy álom lett volna.

Azt hiszem a fa alatt, de az időben nem vagyok biztos. Mintha 5-öt mondott volna… 

2. fejezet ~ Visszajött.

   

Először megijedek, mert egy magas férfi áll előttem, arcát eltakarja egy fekete karimás kalap.

Megdöntöm a fejem jobbra, hogy a kalap alá nézzek, és egyszeriben felsikkanok. Szökkenek párat, aztán a jövevény nyakába vetem magam.

Zokogok a boldogságtól, megállíthatatlanul csorognak le a könnyek arcomon.

Csendben öleljük még egymást vagy öt percig, aztán eltol magától, hogy végig mérhessen.

- Sokat nőttél két év alatt. – állapítja meg, mint sokan mások.

Leemelem fejéről a sapkát, hogy én is szemügyre vehessem arcát. Ő viszont semmit nem változott.

- Te ugyanolyan vagy, mint azelőtt. Csak a hajad más egy kicsit. – egy tincset ujjam köré csavarok.

Hátrébb lépek, hogy át tudja lépni a küszöböt. Behajtom mögötte az ajtót, de szemeink megállhatatlanul fürkészik egymást.

- És, mi újság veled? 

- Megvagyok. – szinte csak tátogok. Még mindig nem tudom felfogni, amit látok. – És veled?

- Ugyanez. – óvatosan kihúz egy széket és leül rá. Én is így teszek, egyik lábamat magam alá gyűröm, térdemen pihentetem kezemet.

- Milyen a város? – próbálom akadozó beszélgetésünket folyékonnyá alakítani. Valami miatt már nem vagyunk olyanok, mint régen.

- Zsúfolt. És a falu?

- Az ellentétje. Mellesleg unalmas. Szüleid örültek?

- Még nem voltam náluk. Most értem ide.

Szívem bever, akadozva tudok csak levegőt venni. – YongHwa. Nagyon hiányoztál. – vallom be félősen.

- Te is nekem. – közelebb csúszik hozzám, hogy át tudjon ölelni. – Boldog szülinapot.

Átnyújt egy csokor vörös rózsát, amit eddig nem is vettem észre. Elveszem tőle és ölembe fektetem a virágot.

- Gyönyörűek. – megint elpityeredek, de gyorsan le is törlöm a könnycseppet.

- Pont olyanok, mint te. – gyengéden végig simítja kézfejét arcomon.

Csend ülepszik le az étkezőbe. Kínosan nagy csend.

- Meddig… - megállok, mert már ő is nyitotta száját szólásra.

Elnevetjük magunkat.

- Mond csak előbb te. – udvariasan átengedi nekem a helyet.

- Meddig maradsz?

- 2 hétig. Most én jövök. Valamit be kell neked vallanom.

Kíváncsian előre dőlök, hogy jobban halljam halk szavait.

- Én… - kezd bele. Egy hatalmasat nyel és folytatja: - …, én a városban, nos elmentem egy Entertainmenthez. Mikor 2009-ben itthon voltam, nem akartam neked mondani. Miután elmentem innen, egyenesen Japánba mentünk tanulni a társaimmal. Tavaly ezért se jöttem haza. Túl sok volt a munkálat. Forgatáson is voltam, közben a bandát is vinnem kellett tovább… - feszültnek látom. Vajon fél a reakciómtól? Valójában még én se tudom, erre mit reagáljak. -… és, én sajnálom. El akartam neked mondani már régebben, de nem láttam értelmét.

Magamba fordulok. Ezt még át kell gondolnom.

- Mondj valamit, kérlek. – emeli fel fejemet az államnál fogva.

- Hát… én… Gratulálok a sok sikeredhez. – elszorult szívvel tekintek csillogó íriszeibe.

Elmosolyodik. Jól tudja, hogy valójában nem ezt gondolom, csak félek kimondani az érzéseimet. Nagyon jól ismer ahhoz, hogy megállapítsa, mikor mondok igazat, mikor nem, mikor beszélek a valódi érzéseimről és mikor nem.

Megborzolja a hajamat.  – Köszönöm. Te hogy állsz? Jársz még suliba? Vagy van munkád?

Akaratlanul is elnevetem magam, pedig szomorú ténnyel állunk szemben. - Munkám? Höh, te is jól tudod, hogy itt nincs mit dolgozni. Nincs kinek dolgozni. Itt senkinek sincs pénze.

- Megsúgok neked valamit. – fülemhez hajol, arcunk közt csak pár milliméter van. – Dolgozhatsz anyuéknál, persze csak titokban. Senki sem sejti, hogy a fiúkból mi lett, így azt sem tudják, hogy jóval több pénz van a háznál, mint bárki másnál. – Nekidől a szék háttámlájának. – Benne vagy?

- Esetleg. Még meglátom. – vonogatom a vállam.

- Oké. Erre még visszatérünk. Hoztam neked ajándékot.

- Még?

- Csak nem gondolod, hogy a 19. Szülinapodon csak egy rózsát hozok.

- Hát ez nem egy darab rózsa. – nevetek az orrom alatt.

- Haha. Tudod, hogy értem. Amúgy még nem adom neked oda. Holnap gyere 6-kor a nagy fa alá. Én most elmegyek, nem akarom, hogy felébresszem Ommáékat. Remélem, még ébren vannak. – feláll a székről. Szépen visszatolja az asztal alá, aztán felhúz, hogy magához tudjon szorítani. – Legyen további szép estéd So Hee. – váratlanul megpuszilja a homlokomat.

- Jó éjszakát YongHwa. – karjaimmal még szorosabbá fogom az ölelést, majd elengedem. Kinyitom neki az ajtót, de Ő egy percig tétovázik előttem. Mintha akart volna nekem mondani valamit, de meggondolta magát. Mindegy, talán később elmondja.

Lelép a tornácról, egyenesen bele a szakadó esőbe. Az ajtófélfának nekidőlve bámulom, ahogy beszáll a kocsijába és kihajt az udvarunkból. Még integetek is neki, bár kétlem, hogy bármit is lát, mert az eső függönyként zuhan az égből.

Amint teljesen eltűntek a fények, bezárkózom és becsoszogok a fürdőbe. Megmosom az arcomat és a fogamat. Olyan vagyok, mint egy holtkóros, cselekszek, de nem gondolkodok. Fáradtan dőlök be az ágyamba.

  Másnap ugyanabban a pózban is kelek fel, amiben elaludtam. A nyakam beállt, végtagjaim teljesen el vannak ernyedve.

- Már azt hittem, sose kelsz fel. – ismerős hang cseng a fülembe.

Az íróasztalom felé kapom a fejem, ahol kényelmesen, elterpeszkedve bámul Jung YongHwa.

Szóval nem álmodtam. Tényleg visszajött.  

1. fejezet ~ Szülinap

 Megint eljött ez a nap is. Sose vártam igazán, talán még kis koromban, de minden megváltozott azóta. Nincs miért megünnepelnem, ez is csak egy olyan nap, mint a többi. Unalmas.

Az íróasztalom előtt ülök, a fehér papírra rávetül a szűrt fény, amely az ablakon át jön be. Kezembe egy 2B-s, hegyesre kihegyezett ceruza, egy radír a másikban. Unalmasan vonogatom a rajzeszközt a lapon, egyelőre még magam se tudom, mit ábrázol. Egy-két vonás, és készen vannak az arcvonalak. Sejthettem volna, hogy megint Őt fogom leábrázolni. Fogalmam sincs, hogy hányszor is rajzoltam már le Őt, de a falam tele van tapétázva rajzaimmal. Mindegyiken ez a bizonyos személy szerepel, kivéve egyet, amit tőle kaptam. Engem rajzolt le.

Nincs nap, amikor nem rá gondolnék. Mióta elment, lassan 2005 óta, azt kívánom minden egyes szülinapomon, hogy látogasson vissza. Ez eddig minden nyáron teljesült. Bár csak két hétre maradt, kiélveztük a helyzetet és folyton együtt hülyültünk. A rizsföldeken szaladgáltunk, rajzolgattunk, és fát másztunk. Gyerekesen viselkedtünk. Persze voltak komolyabb pillanataink is, amikor a legmagasabb fa tövében letelepedtünk, és a naplementét bámultuk. Akkor iszonyat jóízűeket tudtunk beszélgetni. Én ölében feküdtem, míg Ő a fának támaszkodva mesélte városi életének vicces sztorijait. Ez volt utoljára. Így váltunk el egymástól, a fa alatt pontosan két éve. Ködös emlékek maradtak csak fent erről a pillanatról, de jól emlékszem, hogy én keservesen sírva bújok hozzá, dzsekijét szorongatva. Én nem láttam arcát, csak miután elengedtem. Abban viszont biztos vagyok, hogy Ő is sírt.

Tavaly már hiába kívántam Június 20.-án, hogy jöjjön ezen a nyáron is. A találkozás elmaradt. A szülei sem tudták, hogy vajon miért, pedig faggattam őket. Anyja szíve is fájt, amiért fogalma sincs fia honlétéről, de ebben a faluban nem lehet túlságosan jól fogni a térerőt. Nem mindenki teheti meg azt sem, hogy mobil telefonja legyen. Nekem van egy ősrégi, de nem tudom használni térerő hiány miatt. Pedig már megpróbálkoztam hívni vele Yonghwat. Nem sok sikerrel.

Sok hátránya van, amiért egy faluban lakok, de valahogy nem vágyok a városi életre se. Ha már 19 évet kihúztam itt, talán már az egész életemet le tudom itt élni.

- So Hee gyere, megjöttek a mamáék. – nyit be édesanyám a szobámba. Összerezzenek érkezésére. – Csak nem megijesztettelek? – kuncog.

- De.

- Mi szépet rajzolsz? – mellém lép, hogy jobban megnézze a papírra vetett vonásokat, de elrejtem előle. - Nem nézhetem meg? – ráncolja homlokát.

- Sajnálom Omma. – elszégyellem magam és megmutatom neki a rajzot.

- Ez gyönyörű. Csak nem Jung Yong Hwa? – mosoly jelenik meg fiatalos arcán.

- De. – kissé kipirulok. – Már megint.

- A tudatalattidba beleégett minden egyes vonása. Te fülig szerelmes vagy.

- Yaa! Nem is. – csattanok fel.

- Akkor miért van a szobád tele az Ő képeivel? – mutat körbe.

- Fogalmam sincs. De mindegy is. Már soha többet nem láthatom.

- Lányom, csak tavaly nem jött el.

- Két éve nem láttam.

- Ki tudja? Lehet, ebben az évben eljön. Mégiscsak ez a szülőföldje. Itt él a családja. Egyszer vissza kell jönnie. És szerintem miattad is visszalátogat. Te vagy/voltál neki a legjobb barátnője.

- Tudom. De ez nem jelent semmit. Ha új életet kezdett, akkor mindezeket elfelejtette.

- YongHwa nem ilyen. – zárja le anya.

- Na, hol a szülinapos? – nyit ránk öreganyám a szokásos öreges megjátszásával. Már vagy milliószor megmondtam neki, hogy nem kell ekkora dobra verni a tényt, hogy szülinapom van. Ő is jól tudja, de még mindig úgy akar kezelni, mint egy hét évest.

- Itt. – szorosan átölelem.

- Mekkora vagy már, te atya ég. – néz fel rám. – Édesem, itt az ajándékod. Remélem, tetszik majd. – nyújt át egy kis szatyrot. Nem nézem meg egyből, csak leteszem az ágyamra, majd kimegyek az étkezőbe, hogy öregapámat is köszöntsem.

- Lányom, kérlek, hozd az asztalhoz a levest.

Engedelmeskedek anyámnak.

Nekiállunk enni, aztán kibontom az ajándékokat. Igazából nem túl értékes dolgokat kaptam, de már megszoktam. Ennek is örülök.

Sok csoki, pár ceruza, csattok, amiket gyűjtök és rendszerességgel hordok is és egy gyűrű a mamától.

- Ez még az én dédanyámé volt. Gyönyörű darab. Igazi arany. – mutat rá az árulkodó névjegyére.

- Ha most nem haragszotok, mi elmennénk. – ál fel az asztaltól papám.

- Hova siettek? – maradásra inti nagyszüleimet.

- Nem, valóban mennünk kell. Mindjárt vihar.

Igaza van öregemnek.

- Még egyszer boldog szülinapot aranyom.

Mindkettejüktől kapok egy búcsú puszit, aztán elmennek.

Pár órával később tényleg rendesen rázendít az ég. Szüleim elmentek lefeküdni, de én nem tudok aludni, ezért kitelepszek az étkezőbe. Egy olajlámpást meggyújtok és folytatom az elkezdett rajzomat. Valószínűleg megint rontom a szememet, de annyira be akarom fejezni.

Hirtelen egy nagyot dörren, amire a ceruza megcsusszan ezzel elrontva a műalkotást.

- Basszus. – megpróbálom kiradírozni, de eléggé rányomtam.

Szorgosan radírozgatok, amikor koppanást hallok a fán. Szívem hevesen dobog.

- Biztos csak az eső. – nyugtázom, de legbelül reszketek.

Megint kopognak. Ez most már biztos, hogy egy ember. Odaosonok az ablakhoz, hogy rálássak a tornácra, de nem látok senkit.

Pedig megint kopogtatnak az ajtón. Remegve, csendben, már amennyire csendbe tudok maradni, oda libbenek az ajtóhoz. Szívem torkomban dobok. Szerintem még a jövevény is hallja odakint a viharban hogy, hogy ver a szívem.

Úgy döntök, hogy nem nyitok ajtót. Visszasétálok a székhez, de megint koppintanak az ajtón. Egymás után többször is. A feszültséget egy mély lélegzettel kifújom, erőt veszek magamon, és kinyitom.